|Chapter Three - Basement

Sziasztok ismét! 

Eltelt néhány hét az utóbbi rész óta. Új tanévbe léptetek; Sok sikert hozzá!
Én pedig a bocsánatotokért esedezem!! Remélem van még lélek, aki erre jár, és érdeklődik! 

A korábbi fejezet alatt nem válaszoltam néhány kommentre, de olvastam őket, és nagyon köszönök minden szót! Szeretném kiemelni Holly Sawyer hozzászólását, akinek ezúton válaszolok is. Dehogy baj, ellenkezőleg. Megtisztelő! Köszönöm.

Nem is húznám tovább a szót, kellemes őszt, sikeres tanévet, és jó olvasást! 

×××

Niall megállt a fal mellett, száját egyenes vonallá préselte. Körülbelül harmincadszorra számolta meg azt a pontosan öt és fél lépést, ami az egyik faltól a másikig vezetett. Nem értette, hogyan hosszabbodott meg a lánc, ami az ágyhoz kötötte. Egy pillanatra az is megfordult a fejében, hogy megőrült, és rosszul emlékszik, vagy egyszerűen csak rémet álmodott. Újra körülpásztázott tekintetével. Nem, továbbra is a rémálomban volt. Igazán remélte, hogy ez álom az álomban.

Égő csuklóit vizslatta ezúttal, melyek szorosan be voltak kötözve. Nem emlékezett rá, hogy bárki ellátta volna a sérülést, a legutolsó, ami eszébe jutott az előző napról; 

Wendy egy tálcával jelent meg ismét. Óvatos mozdulattal letette az ágy szélére, majd távolabb lépett és a lépcső aljába kuporodott. Niall sértődötten fordította el a fejét, s akármilyen éhes volt is, inkább elutasította az ételt. Nem akarta feladni a büszkeségét, az volt az utolsó, amit még megőrizhetett ebben a nyamvadt pincében a maga öreg szagaival, és kevés fényével. Már az első napon az őrületbe kergette ez a hely. 

A lány győzködte, hogy ennie kell, különben éhen hal, meg kiszárad. Könyörgött és sírt, de Niall nem volt hajlandó az ételhez nyúlni, mire a lány fogta magát, kihasználta a fiú gyengeségét, sérült csuklóit, és erőszakosan megitatott vele egy pohár narancslevet. Egyszerűen csak rá vetette magát, kezeit a térdével tartotta az ágyon, hogy az ne kapálózzon és erőszakkal kifeszítette a száját. 

Talán élete egyik legszörnyűbb élménye volt. Soha többet nem akart narancslevet látni, kis híján belefulladt, mert még akkor is próbált ellenállni, mikor az már félúton volt lefelé. A lány fogta a tálcát, és újra eltűnt, ő pedig magára maradt sajgó csuklóival, csapongó gondolataival, és azzal a szörnyű savanykás narancsos ízzel a szájában. 

Kevéssel Wendy akciója után Niall tudata tompulni látszott, és békésen elaludt. Mikor felkelt, nem emlékezett az álmaira, és olyan mélyen aludt, hogy még azt sem vette észre, amikor a lány gondosan ellátta a sebét, és engedett a láncon. 

Niall falnak vetette sajgó hátát – nem volt a legkényelmesebb ágy, amelyben valaha aludt – s körülnézett a szobában. Akár kiáltozhatott volna, az ajtó nyitva volt szüntelen. Nem tette, aligha lett volna bármi értelme. Az egyetlen, aki hallhatta volna, az Wendy, és az ő társaságára vágyott legkevésbé. Felbőszíteni sem akarta, az esti incidens után pedig végképpen nem. 

Keservesen felsóhajtott, lüktető csuklóit maga mellé eresztette. A láncok vidám csörgése undort keltett a szívében. Még a láncok is az ő nyomorán szórakoznak! 

A nyitott ajtón, bájos reggeli napfény táncolt a szemközti falra, az ég is mosolyog rajta. Gúnyolódik. S a baljós kócos árnyék… Megjelent a lépcső tetején, s kisvártatva lerohant. Tálcával a karjain. Niall megadóan feje mellé emelte két kezét, majd unottan leeresztette, közben a lány az ágy szélébe helyezte a tálcát. Egyiküknek sem fordult meg a fejében, hogy Niall bánthatná. A lánynak azért, mert a lovagot, a megtestesült herceget látta a fiúban, s tudta, hogy jól nevelt, udvarias. Sosem bántana nőt. Niallnek azért, mert észrevette, hogy a lány nem hordja magánál a kulcsokat, s ha bántódása esne, ő itt pusztulna el a pincében az öreg tapéta megsárgult szagában. 

A gondolatra Niall egy lepöndörödő tapétasarokra emelte tekintetét. Alatta kis kupacba a falról málló por gyülekezett. Ebből látszott, hogy a lány takarított, mielőtt őt ide hozta volna. Mikor először felnyitotta nehéz szemhéjait, a porkupac még nem volt ott. Ahogy az időre gondolt, lassacskán eszébe ötlött, hogy… Mióta is van itt? Mióta nem volt már… 

– Vécé…

– Tessék? – emelte rá ködös tekintetét a lány.

– Szükségem lenne egy vécére, ha lehetséges – magyarázta, és kissé elfordította a fejét. Micsoda dolog, hogy ilyen alapvető dolog után kell könyörögnie! Ettől csak még inkább utálta a szegény lányt.

– Erre – nyitott ki egy ajtót Wendy, amely eddig a homályba veszett, s Niall észre sem vette, hogy egyáltalán létezik. Azt is tapéta borította. – Mindent megtalálsz, amire szükséged lehet. Van csapvíz, és ki is takarítottam a kedvedért.

– Igazán nem kellett volna – motyogta maga elé a semmibe.

– Hogyan? – kérdezett vissza a lány, érdeklődő tekintete a félhomályon át is égető volt.

– Becsülöm a fáradozásaid. Köszönöm – javította ki végül Niall. Nem szeretett volna összetűzésbe kerülni elrablójával. A hideg rázta a lány minden egyes porcikájától. Sovány kis teste, kócos haja… horrorfilmbe illő lett volna. Mint valami gonosz kis démon, vagy elvetemült kísértet. Sápadt arcán egyforma eszelős mosollyal, melybe csodálat vegyült. Azt próbálta elfedni ezzel az eleven, fürkésző tekintettel.

Niall a helyiségbe lépve talált egy ócska, öreg villanykapcsolót. Körülötte a fal elkoszolódott.

– Minek a pincének fürdőszoba? – kérdezte az ajtóból vizslatva a karmos lábú ósdi fürdőkádat.

– Ez a pince olyan biztonságos, mint egy óvóhely. Háború esetén ide nyugodtan vissza lehet vonulni anélkül, hogy bármit érzékelni lehetne az egészből. Hangszigetelés is van, habár aligha hiszem, hogy elfojtaná a háború zaját.

– Mi lett a függönnyel? – mutatott Niall a fürdőkád feletti karnisra.

– Veszélyes. Ahogy a tükör és a dugó is a fürdőkádhoz.

– Vagyis attól félsz, hogy öngyilkos akarok lenni? – Niall felvonta szemöldökét, majd tekintetét végig futtatta a fém láncokon – Akkor a láncokat is leszedhetnéd. Nehogy a nyakamra tekerjem.

– O… – kínos csend ékelődött közéjük.

– Ha nem haragszol… szeretnék ennek egyedül a végére járni – jelentette ki Niall. A lány fehér arca bíbor színt öltött, s sietve elhagyta a pincét. 

×

A mosdóra támaszkodva, a tükör helyébe bámult, ahol a falon egy világosabb négyszög éktelenkedett. Arcát végig simítva óriásit sóhajtott. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy fog kinézni néhány nap múlva, ha kihagyja a borotválkozásokat. Vajon akkor is akarja majd a lány? És, ha nem. Talán megöli majd? Vagy lesz olyan ügyetlen, és buta, hogy elengedje? Mikor fog majd ráunni? Mi lesz a sorsa, ha ez bekövetkezik? De mi lesz, ha nem? Talán egész életében itt kell majd ücsörögnie ebben a félhomályban? Vagy megfázik ott a föld alatt, és elpusztul, mint egy kóbor kutya? 

Mi történne vele, ha Wendynek esne bármi baja? Ha elütné egy traktor? Ott kellene éheznie, de senki sem találna rá a pincében.

Niall hirtelenjében úgy érezte, ennek a történetnek számára csak rossz befejezése lehet. A halál jeges körmeit érezte a torkába vájni, s fuldoklott ettől az új érzéstől. De megjött az étvágya. Már két napja, hogy nem evett. Kisétált, az ágy szélére ült, és minden falaltot eltüntetett a tányérról. 

Jó erőben kell maradnia, ha ezt túl akarja élni, gondolta.