|Chapter Zero - Prolog

Üdvözöllek titeket legújabb blogomon! Ami azt illeti ezúttal elraboljuk szegény Niallt. Tudom, már megöltük, megöltük a szerelmét, írtunk neki leveleket... Talán unalmas. Gondolkodtam is rajta egy jó darabig, hogy érdemes-e elkezdenem egy újabb történetet, aminek Niall a főszereplője, de végül megszavaztátok néhány hete, hogy érdekelne. 

Ez csak egy kis ízelítő, rövid prológus. Hivatalos nyitás Júliusban! 

Ha érdekel,ne felejtsetek el feliratkozni, hogy tudjam, hogy álltok a történethez!

 ~xx

×××

Apró lábai alól elszabaduló koppanások szegélyezték útját a kicsi szobában. Hogyan, mégis hogyan, hogy történhetett meg ilyesmi? Rémes-e világon ő a legátlagosabb lány, akit valaha is ismert. Persze majdnem hogy ő maga az egyetlen lány, akit ismert. RavenHill manor közelében nem éltek túl sokan és a lakosság kilencvenkilenc százalékát még így is idősek tették ki. 

RavenHill manor a birtok ahol éltek. Nem túl nagy, és nem is olyan fényűző ahogyan hangzik, de nagyanyja szerette előkelően nevezni, ameddig még élt, csakhogy a múltkorában meghalt. Öregség okozta; unokájára hagyta az egész birtokot, és némi pénzt. Akkor kezdődött minden. Az ostoba vidéki vityillóval, ahol felnőtt, és ahol nagy valószínűséggel meg is öregedett volna, de így? Hogy, hogyan? 

Hogyan lehetséges az, hogy az embert csak úgy kiszakítsák természetes környezetéből, és valami olyasmibe kényszerítsék, amit ő maga nem akar. Máskülönben pedig ki az a fickó, aki minden reggel és délután tiszteletét teszi nála, lehetetlen kérdéseket téve fel neki? 

Winifred Abbott tudta, hogy ami vele történik, nem átlagos dolog. De miért tesznek ilyen átlagtól eltérő dolgot egy átlagos lánnyal? Miféle mocsokság történhet, amiért valakit ilyen sorsra ítélnek, és hogy lehetséges, hogy ő maga nem érzékeli, mi is volt az a mocsokság? 

A léptek zaja hirtelen elhalt, amint Wendy meghallotta az ajtó keserves nyikorgását. 

„Mit mondtál, kedvesem? Nyik?” 

– Miss Abbott, hogy érzi magát ma reggel?

– Haza szeretnék menni.

– Sajnos ez egyenlőre nem lehetséges.

– Miért? Miért zártak be ide?

– Emlékszik a bezárása előtti néhány hónapban történtekre kisasszony?

– Már hogy ne emlékeznék? Nem vagyok lökött!

– Akkor azzal is tisztában van, hogy mit követett el?

– Nem követtem el semmit!

– Ön elrabolt egy embert.

– Én nem raboltam el senkit. Niall szeret engem! Fogja fel, szeretjük egymást! Haza akarok menni, és látni akarom! Azonnal engedjenek ki innen! – visította hisztérikusan, az ajtóhoz rohant és tiszta erejéből ököllel ütötte, mintha arra számítana, hogy idővel molekuláira bomlik a kitartó csapkodás hatására. A fehér ruhás férfi injekciós tűt vett elő, és egy, a lány számára ismeretlen anyagot fecskendezett belé, miután kissé sikerült lefognia.