|Chapter One - Let me out!

Ó, az a gyönyörű walesi időjárás… az esőcseppek loccsanó hangja a burjánzó, egészséges fűszálak között az anyaföld lágy ölén, melynek ideje sincs felszáradni két esőzés között. Szép a csudát! De hatása; a természetre gyakorolt hatása, az. Szép, mit?! Gyönyörű! Esett most is, ahogy általában. Az ég borongós; egészen viharos. Olykor villámlás, hangos menydörgés rázta meg a ház komor nyugalmát.

Wendy az öreg ágy végében kuporgott. Hallgatta a vihart. Állát a fém keretnek támasztotta, onnan nézte az alvó fiút. Kezdett aggódni, mert azóta nem ébredt fel, amióta először találkoztak. Tökéletes terv volt, és tökéletesen is sikerült. Niall a pincében fekszik, kezeit a biztonság kedvéért az ágy keretéhez láncolta a lány. Még nem döntötte el igazán, hogy mi legyen a következő lépés. Viszonylag hirtelen ötlete akkor fertőzte meg csekélyke vidéki agyát, mikor nagyanyja végleg eltávozott az élők sorából, és rá maradt az egész ház. Azelőtt sosem gondolkodott rajta, hogy az élete megváltozhat, hogy egyes-egyedül marad abban a házban, sosem képzelte, hogy ő bárkit is szeretne majd hazavinni. Leginkább azért, mert nem ismert korabeli fiúkat. A faluban ő volt a legfiatalabb lakos – kivéve természetesen, ha unokák érkeztek látogatóba – és ez leszűkítette a lehetőségek skáláját. Ám volt egy fiú, csak egy, de az nagy hatást gyakorolt rá; azonban őt nem lehetett megszerezni, normális úton legalábbis nem. Máshogy kellett hozzájutni. Mint, amikor az ember egy egyedi gyártású porcelánbabát szeretne beszerezni. Ezért lehetett tehát, hogy egyáltalában nem tervezte, hogy valaha is odaköltözzék valaki, és felborítsa az ő egyszerű és kellemes napirendjét.

Minden olyan egyszerű volt. Hetente egyszer ment be a városba, hogy beszerezze a szükséges holmikat. Hetente ötször, hétköznaponként ő volt a helyi zöldséges lány reggel nyolctól délután kettőig. Ha úgy adódott, órákat adott gyerekeknek. Zongoraórákat; gyönyörűen zongorázott. A faluban élő idős emberek unokái jártak hozzá, és nagyon szerették, mert mindig tartott otthon cukorkát, amivel a jó munkát jutalmazta. Nagy általánosságban a délutánt olvasással töltötte, és heti rendszerességgel ki kellett takarítani az egész házat. A házat, melyet nagyanyja a kicsiny birtokkal együtt, RavenHill manornak nevezett. Egy apró dombon helyezkedett Glaswellt gwlyb legvégében, amerre a madár se jár. Glaswellt gwlyb egy eldugott falu volt Wales legmélyén, a térképekre nem került rá, a hírekbe nem került be, és sokat esett az eső. Nevét is innen kapta; Nedves fű. Alig száz egynéhány lakója kiválóan ismerte egymást, s mint az köztudomású, közöttük a legfiatalabb minden kétséget kizáróan Winifred volt.

Egyetlen hobbija, hogy porcelánbabákat gyűjtött, de e tevékenységet olyan szenvedéllyel űzte, hogy a padlásszobát át kellett alakítani babaszobává, és nagyanyja egykori szobáját is babák kezdték megtölteni szerényke mosolyukkal és loknis fürtjeikkel ki-ki a maga korabeli ruhácskájában, cipőcskéjében. Őket törölgette igazgatta, s tartotta tisztán. Ez szabadidejének kilencven százalékát ki is töltötte. Nem volt idő tehát azon gondolkodni, hogy ő valakibe beleszeressen és szabályszerűen összekösse vele az életét.

Persze Niall. Niall, a legédesebb énekes abból a népszerű fiúbandából. Őróla egészen másképpen vélekedett. Szerette volna, ha egy napon a fiú felbukkan és beleszeret, elveszi és békésen élik le hátralevő életüket RavenHill-en. De persze hogyan bukkanhatott volna fel Niall egy ilyen félreeső kis falucskába, és miért éppen ez a kócos hajú szőke lány kellett volna neki? Kócos, és hihetetlenül sovány. Semmi, de semmi érdekes tulajdonsággal nem rendelkezik, s habár kedves, mindenki szereti, igazán nem egy különleges egyéniség. Még csak nem is túl okos.

Hetekig tengődött, s csak tette, amit kellett. Azután lesétált a picébe, ahol a befőtteket tartották. Fogyóban volt már, és azon tűnődött, hogyan fogja feltölteni a készleteket, vagy hogy fel fogja-e tölteni egyáltalán; és akkor! Akkor, amikor körülnézett, egy óriásit sóhajtott. Akkor ötlött eszébe, milyen kényelmes kis szoba ez itt a föld alatt, és az is, hogy hangszigetelt. Távol a világ zajától, egy hangszigetelt pince, és egy magányos lány… Hát nem csodálatos ötlet? Ez a hely tökéletesen alkalmas egy ember eltárolására, aki önnön akaratából valószínűleg sosem költözne éppen őhozzá. Akkor alakította kicsit lakályosabbra, barátságosabbra. Akkor tervelte ki a részleteket. Megvette a láncokat és lakatokat a városban a biztonság kedvéért.

Tudta, hogy a fiú, akiről mindig is álmodozott – amióta csak először megpillantotta a városban egy magazin címlapján – csakis akkor fog ide kerülni, ha ő megszerzi. Ezt neki magának kell elintézni, és melyik a legegyszerűbb módja egy fiú megszerzésének, mellyel teljesen biztosra lehet menni?

El kell rabolni! Nem volt más lehetőség, csak oda menni és elhozni, mintha csak az övé volna.

Heteken át tervezgette magában, hogyan férkőzhetne közel hozzá, és végül mégis a szerencse segítette meg. Ugyanis Niall csak akkor nincs gorillákkal őriztetve, ha gondatlanul kiszökik, és pontosan ezt tette azon az esős éjszakán, amikor Wendy megszerezte őt saját magának.

– Hol vagyok? – a hang éppen ugyanúgy hangzott, ahogy a rádiós interjúk során hallhatta, talán egy kicsit fáradtabban. Felébredt, végre valahára!

– Végre felébredtél – mosolygott a lány. Niall lassan megmozdította egyik karját. A lánc megcsörrent.

– Miért van ez rajtam?

– Kérnél egy teát? – kérdezte. Szikrázó mosolyából hiányzott az őszinteség. Rémült volt. Most, hogy a fiú felébredt, csak most vált igazán valóssá az egész ügy – vagy kávét – tette hozzá. – De buta vagyok! Hiszen még nem is ettél. Valami főttet szeretnél, vagy egy szendvicset? Szereted a levest? – kétségbeesésében fel alá járkált, s ezalatt Niall felült az ágyon.

– Ki a fene vagy te? – megmozdította a kezét, mert szorította a lánc, de a lány ijedtében hátra ugrott. – Mit keresek itt?

– Wendy. Wendy vagyok – nyújtotta a kezét, majd el is kapta. Ostobán érezte magát. – Ez itt RavenHill manor.

– Hogy kerültem ide? – most maga mögé tette a kezeit, hogy azon támaszkodjon. Ameddig a válaszra várt, körülnézett a pincében. Ósdi bútorzat jellemezte, régi komód az egyik falnál, és tükör a másikon. Az ócska ágy, melyen ült, fémkeretével már múlt század eleji darab lehetett. Olyasmi, amilyet az elme, és idegosztályokon használtak a századforduló idején még.

– Én hoztalak ide.

– Nagyszerű. Szóval elraboltál, és bezártál a pincébe. Tök logikus, hogy erre miért nem gondoltam egyből?! – csapott homlokára, hangja szarkasztikusan csengett a szoba falai között visszhangot verve. – Mit csináltál velem? Fáj a fejem.

– Hozok egy fájdalom csillapítót – mondta a lány, s megragadva az alkalmat felrohant a lépcsőn, eltűnt az ajtó mögött.

Hosszú percek múlva tért csak vissza egy tálcával. Valami reggeli volt rajta. Tojásrántotta, szalonna, egy hatalmas szelet kenyér, egy pohár narancslével, mellette a gyógyszer.

– Gondoltam, enned kéne – mondta, és letette elé a tálcát. Niall zavartan nézte a jelenetet, majd ahogy az ágy végébe kuporodik újra, és tovább figyeli őt. Érdekes gondolatai támadtak.

– Te valami pervez vagy?

– Hogy gondolhatod? Dehogyis! Fúj.
– Amikor tegnap este összefutottunk, még azt sem gondoltam volna, hogy elrabolsz… - csönd. – Akkor minek hoztál ide? – újabb csönd támadt közöttük, nagyon úgy tűnt, hogy a lány sosem fog már megszólalni. – Mit keresek itt? Ha nem akarsz semmit, minek hoztál ide? Holnap tovább kell mennünk, folytatjuk a turnét. Nem lehetek itt, ott kell lennem. Keresni fognak. Csak engedj el, és soha senki nem tudja meg. Engedj ki! Kérlek! – győzködte Niall. Már-már könyörgött. A helyzet egyre rémisztőbbé vált, a lány elbújt a lépcső lábánál az ágykeret mögött.

– Nem lehet.