|Chapter Two - Chains

Sziasztok ismét! 

Egy időre eltűntem, és fogalmam sincs, milyen rendszeresen tudom majd hozni a részeket, igyekszem minél hamarabb pontot tenni újabb beteg elméletem végére, hogy tovább léphessünk. Elég mókás ezt a blogot írni, mert teljesen lehetetlen helyzetbe hoztam Niallt és a lányt is... továbbá fogalmam sincs, hogy kéne reagálnia arra, hogy őt elrabolták, hiszen ő egy ... "sztár". Egész máshogy viszonyul egy lökött rajongóhoz, mint mi normál esetben egy perverz állathoz, aki pincébe vet:D (azt hiszem)

Remélem azért szórakoztató lesz, és senkinek nem okoz csalódást!
Köszönöm a feliratkozókat, kommenteket, köszönöm mindenkinek, aki érdeklődött, aki velem marad és aki rám talál!
~xx 

×××

Eddig csak pixelekből létezett, egy virtuális világ szülötteként, nem is ő volt úgy igazán, gondolta Winifred Abbott, s újabb billentyűt nyomott le a zongorán. Chopin szerzeményének nemes hangjai dallammá olvadva össze, atyai szeretettel ölelték körbe a falusi ház minden zugát, elnyomva az esőcseppek monoton-zúgó zaját, de még ezen az angyali muzsikán keresztül is hallani lehetett a láncok csörgését. 

Most pedig valósággá vált, folytatta a gondolatmenetet.  De a csörgés csak nem akart alább hagyni. Akkor agresszívan nyomta a billentyűket, és lelkében elképzelte, ahogy a dal a háború és a béke között ingázik. Igen, bizonyára erről szólt. Érezte. Niall már két órája rángatta a láncokat, ő nem békélt. Csoda, hogy bele nem fáradt. Habár a pince hangszigetelt volt, és bármikor rácsaphatta volna az ajtót, Wendy még csak nem is gondolt effélére. Nem akarta őt teljesen bezárni oda, be a sötétbe, ahová a természetes fény nem jut másképpen. Másfelől pedig… Elengedni éppen annyira lehetetlen volt. Kétségei támadtak, már abban a pillanatban, amikor először megpillantotta. Sosem látta azelőtt élőben, csak képernyőn, vagy újságcikkekben, és hirtelen megfutamodott. Mint a házasodni készülő felek, mielőtt a frigy megköttetik! Ám ő nem tévelyedett meg. Tudta jól, ő azért jött, hogy magával vigye a fiút, és ebben még saját szégyenérzete sem tartóztathatta fel. 

A fejét eltompította valami szorítás, a szemei könnyel teltek meg, s ujjai elvétették a hangot, arcára hitelen hideg kifejezés ült. Lecsapta a zongora fedelét, és próbálva gondtalannak mutatni magát, a pince irányába indult. Halk léptekkel haladt a lépcsőfokokon, majd megállt az ágy előtt. 

– Na, végre – motyogott Niall és elfordította a fejét. 

– Mi a baj?

– Mi a baj? Hogy nekem mi a bajom? Neked (!!), mi a bajod? – mutatott rá Niall nyomatékosan. Már amennyire fel tudta még emelni a kezét.

A lány hátrált egy lépést, majd még egyet, hátat fordított, és ügyetlenül botladozva igyekezett felfelé. Hirtelen nem tudta megkülönböztetni, hogy ijedtében, vagy szégyenében akart-e elmenekülni.  Niall pedig mély levegőt vett.

– Várj.

Wendy ügyetlenül kuporodott a lépcsőre, Niall akkor látta, hogy sír. Nem kedvelte a lányt, és nem is igazán sajnálta, mégis szeretett volna kicsit kedvesebb lenni, felzaklatta a tény, hogy őmiatta sír egy lány.

– Hagyd abba. Ne sírj már – morogta, és ismét megcsörgette a láncot, de nem rángatta. Egyébként is kisebesítette a csuklóját, és mindent összekent a vérrel maga körül – Tényleg így akarsz itt tartani? – hangja akaratlanul is megvetést tükrözött, de arcára sikerült ártatlan kifejezést erőltetnie.

– Nem igazán tudom – rázta a fejét. Szalma haját a fentről jövő természetes fény átvilágította, s még inkább hangsúlyozta annak rendetlenségét.

– Illene eldöntened, nem egy hullát hoztál ide, de talán azt kell majd eltüntetned – motyogta maga elé, fejét óvatosan lehajtotta, de fél szemmel figyelte a lány arckifejezését. Döbbenet és rémület ült rajta. Közelített egy lépést. Ő nem kínozni szerette volna a fiút, vagy megölni. Egyszerűen csak szerette volna bebizonyítani, hogy nincs a földön olyan ember, aki nála jobban szeretné. Persze ezt elég furcsa módon mutatta ki. A nyirkos pince, habár csinos volt, kis túlzással otthonos is; Közben sötét, magányos. Néhol a régi tapéta lepergett szélei kunkorodtak, a sötét fa bútorok savanykás pác szagot árasztottak, és az a szag. Volt még egy szag. A sárgaszag, papír, megsárgult-elöregedett papír, a tapéta szaga volt az. Kemény fémkeretes ágya, habár nem volt kifejezetten kényelmes, kényelmetlennek sem mondható. A fény hiánya inkább, ami szinte teljesen elviselhetetlen Niall számára. Ha jobban belegondolt, hogy régebben mennyire szerette, ha a sötétítő jól végezte a dolgát, elborzadt. Megfogadta, ha kijut, sosem használ többet sötétítő függönyt, sem más eszközt, ami a fény korlátozására alkalmas. A legelviselhetetlenebb mégis a lánc volt, a láncok. Láncra vert kutyának érezte magát, és még a csuklóit is megsebesítette a kétségbeesett kapálózás közben. Arra gondolt, hogy talán elfertőződik majd. Hogy vérfertőzésben fog elpusztulni egy sötét, nyirkos, sárgaszagú pincében láncra verve, akár egy kóbor dög.

– Niall, kérlek… – kezdte a lány, és felé nyújtotta a kezét, de a fiú nem engedte, hogy megérintse. – Nem akarom, hogy rosszul érezd magad, és mindent meg fogok tenni, hogy jobb legyen.

– Kezdhetnéd azzal, hogy leszeded a láncokat – nézett rá hirtelen, majd akaratlanul is elfintorodott.

– Ki akarnál szökni, igaz?

– Örülnék, hogyha nem kellene.

– Ha elengednélek…

Bólintott.

– Nem lehet. Még nem – suttogta a lány, arcára kifejezéstelen maszk húzódott. Látszott, hogy ő az, de cseppet sem hasonlított önmagára.

– Még?

– Lássuk be, hogy nem tarthatlak itt örökké. Butaság lenne azt hinni, hogy ez működhet – vont vállat Wendy, és tett egy apró lépést a fiú felé. Már egészen közel volt, és ha Niall bántani akarta volna, egész egyszerűen megteheti.

– Akkor miért hoztál ide? Nem tűnsz elmebetegnek. De ez… – körülpillantott a szobán, és megemelte leláncolt kezeit. – őrültség.

– Meg fogsz ütni?

– Mi?

– Meg fogsz ütni, hogyha ez segít a szökésben? – mutatott Niall kezei felé.

– Soha nem ütnék meg egy lányt – Hosszú pillanatokra száraz csend ült a házra, ők pedig komoly tekintetüket egymáséba fúrták. Szemük hozzá volt szokva a félhomályhoz, ahhoz a szegényes fényhez, ami az ajtón szüremlett be.

– De megpróbálsz majd elszökni.

– Mindenképpen.

– Ahogy lehetőséged adódik rá.

Bólintott.

A lány megfordult.

– Kérlek várj egy percet – mondta, majd felsétált a lépcsőn, és néhány perc múlva újra megjelent az ajtón át érkező fényben, kísérteties árny alakja. Soványnak s hosszúnak nézett ki, akár egy hajas Slender Man. Csilingelést hozott magával, mely kísértetiesnek tetszett, abban a komor csöndben. A lány meghúzott egy madzagot a lépcső tetejéről, ezzel éles fényt eresztett szabadon a pinceszintben, ami Niall sötéthez szokott szemeibe hasított.

– Így jobb? – a fiú csak bólintott újra. Wendy lesétált a lépcsőn és egy kis harangot nyomott a kezébe. – Ezt használd, ha valamire szükséged van. Az nem tesz jót a bőrödnek – mutatott Niall csúnyán kisebesedett csuklójára. A fiú pedig elképedve nézte, mennyire természetesnek veszi ezt az irreális szituációt a lány. – Vagy akár Wendynek is szólíthatsz, ez a nevem – kezet nem nyújtott. Mégiscsak nevetséges lett volna. Talán nem nevetségesebb, mint a pincénkbe zárni egy énekest, de nem akarta fokozni. 

Talán mégis őrültnek tűnik, és az is, gondolta Niall. Nem válaszolt a lánynak, csak elvette a harangot. Ettől újra valami állatnak képzelte volna magát, ha esetleg alább hagyott volna ez az érzés. 

A lány ismét eltűnt, de továbbra sem csukta be maga mögött az ajtót. Mintha csak azért nem zárná rá, hogy egy légtérben lehessenek. Niall képzelete szerint legalábbis így volt.